Tündérmese

Gyerekkoromban, mint minden lány, én is álmodoztam a jövendőbeli életemről. Szép ház, egy aranyos kisgyermek (igazság szerint kettőt akartam), egy udvarias és kellemes társ. A szép ház úgy, ahogy rendben van. Az aranyos kisgyermek is. Igen, ketten lennének, ha akkor erősebb vagyok. Akartban és testben egyaránt. Bár szerintem az orvosok csak könnyíteni akartak a lelkemen azzal, hogy ők is a terhesség megszakítását javasolták. A társ. Jelenleg úgy érzem, nemhogy udvarias és kellemes, hanem maga a gonosz szörny, aki nem elégszik meg azzal, hogy míg ő a bálban szép hercegkisasszonyokkal táncol, addig én otthon kormosan, koszosan sírdogálok. Nem, az önbecsülésem teljes lerombolása a célja. Mert azt mondta tegnap éjjel, amikor megint nem hagyott aludni, hogy addig nem válik el tőlem (bár szerintem soha nem akar), amíg be nem mocskolom magam én is. Tudja, hogy a gyerekemen kívül az önbecsülésemhez ragaszkodom leginkább. Úgy gondolom, hogy aki egyszer megcsalja a párját, máskor is megteszi, és nemcsak az egyik párját, hanem az összeset, akivel élete során összehozza a sors. Szeretnék hinni magamban, hogy én nem ilyen vagyok. Szeretném, ha a társam (akár a mostani, akár a jövendőbeli) bízna bennem. A jelenlegi bízik. Megmondta, hogy én egy biztos pont vagyok az életében. Sajnos, tényleg soha nem fog találni egy ilyen marhát, mint én. Valahogy túl kéne lépni ezen az érzésen, az önmarcangoláson.  De ahányszor csak belegondolok, hogy „meg kéne csalni”, már görcsbe áll a gyomrom és remeg a kezem. Nem tudnám megtenni. De bárcsak jönni valaki, aki rávezetne erre az útra! Igen, ezt kívánom. Hogy ne tudjon tovább bántani a férjem már lelkileg se! Tudom, hogy a mesék azért mesék, mert kitalált történetek, nem valósak. De azért találták ki, hogy az emberek higgyenek a jóban. Én szeretnék hinni, eddig hittem is. De már egyre kevésbé sikerül. Pedig olyan szép lehetett volna ez a mese :(