Cím nélkül

Na most kicsit bajban vagyok, mert nem tudom, hogy magyarázzam el a következő írásom célját. Szóval. Nem akartam a férjemről írni, semmilyen formában. Még csak igyekeznem sem kell, hogy elkerüljem a megemlítését, mert egyáltalán eszembe sem jut, hogy újra csak panaszkodjak és sajnáljam magam. Eredetileg azért kezdtem el blogolni, hogy itt nyugodtan kisírjam magam, kiírjam a fájdalmakat, amiket okoz. De jó hírem van! Már nem bánt semmi (legalábbis nem fogok már emiatt billentyűzetet ragadni), amit tesz. Sőt, odáig jutottam, hogy elkezdtem barátkozni a nőjével. Pl. Áron szülinapi ajándékát, egy hajnyírót vele vettem meg, addig a férjemet itthon hagytuk Áronnal, hogy addig is foglalkozzon vele. Úgy érzem, ez így sokkal, de sokkal jobb megoldás, mintha folyamatosan vicsorognék rá, holott az egész csak arra ment ki a férjem részéről, hogy féltékennyé tegyen és könyörögjek neki újra. Csakhogy most melléült. Tulajdonképpen én lennék a legboldogabb, ha segíthetnék neki csomagolni :) Vagy ő segítene nekem, az még jobb lenne. Ma azonban mégis rosszul esett tőle egy megjegyzés. A lány beteg, kezdődő vírusos torokbigyója van. A férjem persze egyből arról kezdett el beszélni, hogy ő ezt nem kaphatja el, mert akkor bizony nagyon hisztis lesz. Erre mondtam neki, hogy ne magával foglalkozzon, hanem ápolja a lányt, főzzön neki teát stb. Erre a lány: szokott főzni nekem teát. Na és ez volt, ami nagyon rosszulesett. Én akárhányszor voltam beteg, soha nem ápolt, még tulajdonképpen ugráltatott is. Áhh, mindegy is. Nem érdemes felhúznom magam, és nem is mérges vagyok, csak bánt. Fáj, hogy én annyi mindent megtettem neki az évek alatt, ő pedig emberszámba sem vesz....Én tartom a hátam helyette a rokonai előtt is. Erről majd a következő pár nap vmelyikén fogok írni, mert most már nagyon álmosak vagyunk Áronnal. Holnap lesz az utolsó tanítási nap, aztán jöhet velem a fiatalember dolgozni, ugyanis a főnöknőm beírta őt is a határidőnaplójába :)