Anyátlan lettem

Amikor várandós lettem, édesanyám megbetegedett. Daganat a bal mellben. Aztán továbbterjedt a nyirokrendszerébe. Anyu pedig küzdött, nagyon kitartóan, mi pedig a testvéreimmel igyekeztünk kimutatni neki, hogy mennyire szeretjük és szükségünk van rá. Így nagyon sokáig életben maradt. Sajnos én nagyon ritkán jutottam el hozzájuk, mert tömegközlekedéssel 3 óra az út, autóval csak fél óra. Autó hiányában azonban maradt a tömegközlekedés, ami minden időjárásban nehéz egy kisgyermekkel. Főleg, ha az apa meg sem engedi, hogy elvigyem magammal. Hiszen nemegyszer közölte velem, hogy csak a kisfiam nélkül mehetek anyámhoz, de úgy készüljek, hogy mire hazaérek, a ruháim az utcán lesznek. Így kellett volna elindulnom? Igen, talán így. Gyerekkel együtt. Miért kellett volna félnem tőle? Mert párszor megütött a gyerekem és az anyósom szeme láttára? Ahogy éltem mellette, és élek jelenleg is, ennél még az utcán is jobb lenne. De nem gyerekkel. Szóval nagyon ritkán tudtam meglátogatni Anyut. Aztán a kisfiam ahogy cseperedett, egyre többször akart velem jönni. Ezt pedig már nem tiltotta meg a férjem, hisz a gyerek kívánsága itt mindennél elsőbbrendű. Milyen ellentmondás, igaz? Egyszer semmibe veszi, aztán a kedvében akar járni. Ebből most csak azt szűröm le, hogy minden tette, mondata csak arra szolgált, hogy engem bántson. Egy igazi szerető szülő ilyet nem tanít a gyerekének. Bánom, hogy én is viselkedtem így. Soha többé nem teszem.
Volt idő, amikor úgy látszott, megenyhül a férjem és az anyukám. Anyu legalábbis intelligensebb volt, kész volt szeretettel fogadni a férjemet, de a látogatások csak arra mentek ki, hogy utána engem bántson. Szinte élvezte, hogy édesanyám beteg. Hányszor mondta: "A rákos cigány k..va anyád dögöljön meg!" Még anyósom is el volt szörnyedve, amikor ezt hallotta. Annyiszor mondta neki, hogy ilyet soha nem szabad mondani, még az ellenségünknek sem, nemhogy a feleségünknek. Ezek után kellett volna kaparnom, hogy a kedvében járjak? Nem fordítva kellett volna történjen? Mit adtam én? Gyereket neveltem, háztartást vezettem, hű maradtam...Mit adott ő? Nem dolgozott, nem segített sem a háztartásban, sem a gyereknevelésben. Mindkettőnkre igaz jelenleg is a felsorolás. Bocsánat, most dolgozik. De mennyi fizetést is kap? Annyit, hogy a kocsija törlesztőjét be tudja fizetni. Én most álláskereső vagyok, de kapok munkanélkülit, hiszen 16 éves korom óta dolgozom. Szóval én nem pénz nélkül üldögélek itthon.
Szegény Anyu...mondta, hogy beszélt a nővéremmel, hogy ne váljon el a férjétől, hisz minden férfi ugyanolyan, felesleges váltania. Erre én megragadtam az alkalmat és azt mondtam, én pont ezért nem keresek más pasit. Így legalább az édesapjával nőhet fel a fiam, egy gyereknek szüksége van apára. Még most is a fülembe cseng a válasza: "Hááááát....te azért válthatnál :)" .
Aztán egy éve anyósom megfázott. Szegénykém nem tudott meggyógyulni, pedig orvoshoz is járt, ami nála ritka dolog. A szülinapjára sütöttem szokás szerint tortát, ami (ilyen még nem fordult elő) nem ízlett neki. Bántott, hogy meg is mondta. Mégis felrémlett bennem a lehetőség, hogy talán újra gégerákja van, mint 10 éve, hiszen elmondása alapján akkor sem érezte az ízeket. Egyre több ételt esett nehezése megenni, még a kedvence, a rántott hús sem ízlett. Aztán decemberben véres volt a köpete. Azonnal tüdőszanatórium, ekkor már a lába is nagyon fájt. Kiderült, hogy tüdőrákja van és már áttétesedett a csípőcsontba. Egy életerős, dolgozó 55 éves nő, az én drága anyósom egy hónap alatt annyira leépült, hogy már ahhoz sem volt ereje, hogy tartsa a fejét. Végül január 20-án hajnal 5-kor elhunyt. Szétrobbant a tüdeje. Elvérzett. Annyira megviselt a halála, sírva hívtam Anyukámat, aki azt mondta, azonnal menjek át hozzá a fiammal, ott nyugodtan lehetek. Itt sajnos olyan a viszony a családban, hogy még sírni sem lehet előttük. Így átmentem Anyuhoz és amikor kettesben maradtunk, ráborultam a mellkasára és ott zokogtam: "Anyu, ha Erzsi halála ennyire megvisel, mi lesz velem, ha Te meghalsz?" Ő is sírt és azt válaszolta, hogy ő nem akar meghalni, meg akar öregedni. Így mondta: "meg akarok öregedni". Támogattam a férjemet a fájdalmában, sokszor sírtam helyette is. Igyekeztem mutatni neki, hogy mellette állok és ő ezt értékelte is, mert amikor sikerült elhelyezkedni egy időre, azonnal vett nekem egy laptopot, ami mellé írt egy képeslapot is. Az elején egy cica, fölötte írás: "A szívem rendben van..." Kinyitottam, belül folytatódott: "Otthon veled." Beleírta, hogy ezt a laptopot azért adja, mert kitartottam mellette az elmúlt 6 évben a sok keserűség ellenére is. Azt mondta, ez a laptop csak és kizárólag az enyém. Még a fiam se nyúlhat hozzá. Aztán egyszer kölcsönkérte éjszakára a munkába. Másnap már fel volt háborodva, hogy nem akartam odaadni. Végül visszaadtam neki. Ez is nagyon-nagyon fáj. Nem a laptop miatt, hanem mert ezzel azt jelzi, mégsem értékeli igazán a hűségemet, kitartásomat.
Amikor meghalt az anyja, már bíztatott, hogy menjek édesanyámat meglátogatni, maradjak amíg akarok, vigyáz a fiunkra (Anyu már kórházban volt). Tudta, milyen érzés búcsúzás nélkül elveszíteni. Kétszer tudtam bemenni Anyuhoz, teljes nyugalomban voltam nála pár órákat. Minden nap felhívtam, de egy idő után már nem tudott beszélni, a párja mondta mindig, hogy hogy van Anyu és közölte, hogy már ne hívjam, mert nem bír beszélni. Április 25-én délután elindultam a kisfiammal orgonát keresni, hogy hétvégén, Anyák Napján meglephessük Anyut. Másnap hajnalban hívott a nővérem, hogy előző nap édesanyám meghalt. Most is elzsibbadt mindkét kezem....Anyátlanok lettünk mindketten. Természetesen a temetés kapcsán is belém kötött. Anyunak ugyanis az volt a kívánsága, hogy csak a gyerekei, a párja és hatból 2 testvére legyen ott a temetésén. Aki életében nem látogatta meg, az a halála után se menjen hozzá. A férjem undorítónak titulálta az egészet, mivel még édesapám se mehetett el a temetésre (egész életében szídta Anyut, amiért anno elhagyta). Végül egyszer közölte velem a férjem, hogy csak azért menne el anyám sírjához, hogy lepisilhesse a sírkövét. Azt hiszem, már nem kell magyaráznom, mi vezetett el odáig, hogy örökre egy lelketlen tuskóként tekintsek rá.