Próbaverzió

Szóval visszajött hozzánk. Azt hittem, valóban megértette, mekkora fájdalmat okozott. De nem így lett. Mondhatni, büszke volt magára, hogy elhagyott minket és közölte, csak azért költözött vissza hozzánk, az életünkbe, mert megszűnt a munkahelye, így pedig nem tudták fizetni az albérletet. Valamint így az édesanyja tovább támogatta. Ezek után gondolom megértitek, hogy nem volt kedvem ágyba bújni vele, hiszen állandóan azt hangoztatta, hogy élete szerelme az a lány, akiért elhagyott. Soha senkit nem fog úgy szeretni, mint őt, és ha bármikor akár egy kicsi remény is volna arra, hogy újra együtt lehessenek, már szaladna is hozzá gondolkodás nélkül.
Mindig arról regélt, hogy neki mik az elvárásai, az igényei. Én soha nem voltam fontos. Ha megkért, hogy masszírozzam meg a lábát, szó nélkül megtettem. Ha viszont én kértem ezt, azonnal feltételeket szabott, pl. tegyek kedvére az ágyban stb. Kiszolgáltam a legteljesebb mértékben: étel tálcán a szobába (pedig direkt vettem egy étkezőgarnitúrát, hogy családként együtt ehessünk az asztalnál), innivaló jégkockával, nyugodt étkezés (még a gyerek sem zavarhatta), majd ha végzett, mindent ki a mosogatóba, mert ő csak a pultig tudta vinni, a mosogató már messze volt (kb. 3 kis lépés). Mindig az általa kedvelt ételeket főztem, ami nem lenne gond, ha nem összesen 3 féle levest lenne hajlandó megenni és a házi gyúrt tésztát. Soha nem mentünk sehová, főleg nem együtt, mert akkor a fiunk hisztizett, hiszen megszokta, hogy Anyu szigorú, Apu viszont mindent megenged, csak kellő ideig kell hisztizni. Nekem ez is rosszul esett. A gyerekünket nem együtt neveltük, hanem mondhatni, egymás ellen. Én kértem, hogy legyen rendszer az életében: időben fekvés, reggeli, ebéd, közös játék. Ő mindig hagyta, hogy fenn legyen éjfélig, akár hajnalig (hiába volt másnap ovi, vagy most már suli). Tanítgatta a gyerekemet, hogyan gúnyoljon ki, megállás nélkül mocskos szövegű zenéket és videókat mutat neki, tiszteletet a másik iránt egyáltalán nem tanít. Ha rá is szól a fiunkra, hogy ne beszéljen velem így, akkor is hozzáteszi: " másképp anyád azt fogja mondani, hogy én vagyok a szemét".
Komolyan, én nem is tudom hová tettem az eszemet, amikor összekötöttem vele az életemet. Mindig is értelmes, kultúrált társra vágytam, erre összeszedtem egy bunkó, egoista, unintelligens embert. A legrosszabb, hogy mellette nem jobb lettem, hanem én is olyan viselkedést vettem fel, ami már a családom szemét is szúrja. Csúnyán beszélek, a férjemet lekezelem, és otromba vagyok vele. De már nem tudom hogy kifejezni a haragomat. Mert haragszom rá, nagyon. Egyszerűen nem tudok rá családfőként, tisztelettel tekinteni. Hiszen csak akkor kezdett el dolgozni, amikor várandós lettem. Pár évig dolgozott csak, mert elküldték a munkahelyeiről, aztán már kényelmesebb volt itthon lennie. Az anyja eltartott minket, mert az én fizetésem épphogy elég volt a hitelemre (mert én hülye azt is vettem fel, csak tudnám, mire költöttem), a telefonszámlámra és az ebédbefizetésre. Miután visszajött a szeretőjétől, egyáltalán nem dolgozott. Ennek már 3 éve. Egy-két alkalmi munkát elvállalt, de ezek egyike sem tartott pár hónapnál tovább. Én meg minden nap beutaztam Bp-re, elláttam a kisfiamat, a háztartást és elviseltem a férjemet. Mert folyamatosan, megállás nélkül azt sulykolta belém, hogy engem nem szeret senki, még a családom sem, nem vagyok jó semmire, buta vagyok stb. Ő nem dolgozott, amikor hazaértem este a munkából, azonnal tálalni kellett, mert szegényke még arra is képtelen volt egész nap. Beleszólt a munkámba, hepciáskodott. Amikor visszavágtam, hogy a saját munkájával foglalkozzon, már ha van, akkor megint én voltam az ingyenélő.
Nem is emlékszem, hogy valaha kaptam-e tőle dicsérő szavakat. Talán a legelején...Mintha ezer éve lett volna...
Egy közös ismerősünk ugyanebben a cipőben jár. Mindkettőnk férje visszakuncsorgás után azonnal új bébit akart. Mindketten józanul, két lábbal a földön állva nemet mondtunk. Az ismerősöm így jellemezte kapcsolatukat: jelenleg 30 naponta frissítünk, mint a nod32 próbaverzióját...